2009. október 25., vasárnap

Költővel a sötétség ellen


A békéscsabai közmeghallgatáson Szabóné Kocziha Tünde, a Jobbik helyi elnöke felháborodásának adott hangot amiatt, hogy Faludy György egyik versét szavalták el a városi megemlékezésen.

Nem is értem, egy magát magyarnak valló ember szájából hogyan jöhet ki ilyen dolog?

Következzék itt két Faludy vers Andrassew Iván felhívására válaszolva:

Faludy György

ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ.

Most, hogy szobámban ér az est setétje

te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje

s ajkad, melyről az esti fák alól

először szólt az ének magyarul.

Arcod mongol emléke rég ködös

de titkunk itt e földön még közös

s a te dalod kísér utamra fájón

messze e tájon.

Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm

sértett gőgömben értőm és kísértőm

te hangolás barangoló kalandom

te zengő és borongó hang a lanton

bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom

és soraimmal sorson túl a síron,

kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

mennyei poggyász.

Magyar szó! Múltam és jövendő sorom

Népek közt sorom és mindegyik sorom,

Háza-hazám lovacskám, csengős szánom

és a dal a számon, mit kérnek majd számon

nincs vasvértem, páncélom, mellasom,

de Berzsenyivel zeng a mellkasom

s nem bír le ellenség, rangomba törvén,

sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

de én itt állok az ikes igékkel.

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:

a hangutánzó szók utánam szállnak,

mint sustorgó füzesbe font utak

felett alkonykor krugató ludak

s minden szavamban százszor látom orcád,

bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek

ahol a fák, mint holt igék kiégtek.

Ős szók: a szemhatárról századok

ködéből még derengő nádasok,

gyepűs vápákon elhullt katonák,

ti bíbicek, bölények, battonyák.

miket vadásztak vén csillyehajókról

s lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,

mély hangok: alkony violasötétje,

káromlások veszelytő vadona,

mondatszerkesztés pogány pagonya,

kötőszók: sok-sok illanó fodor,

s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor

lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép

búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,

karók, keresztek és bitófák árnya.

Melléknevek, gazdag virágbarázdák,

Busák, buják, burjánzók és garázdák,

S ti, mellérendelt, kurta mondatok

mint paprika, ha füzérben vereslőn

lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,

kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.

És E-betűk serege: fekete

mezőn zsellérek koldus menete.

s ti kongó-bongó helyhatározók,

kukoricásban jó irányt hozók,

ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó

könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre

ráült a magyar, repedt rögökre.

Magánhanzó illeszkedés! Kaján

törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

robotja tört paraszt alázata,

vagy összhangunk, mely bolgogult utakra

messze mutatna?

És fönevek, ti szikárak és szépek

ti birtokos ragokkal úri népek,

országvesztők, önteltek és hitványak

s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,

megölt, vagy messze bujdosó fiak,

Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,

ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja

nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

hajlongasz szélcibáltan, megalázva-

s ki fog-e tövised lombbal hajtani?

Arcunkat rejtő Veronika-kendő

és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

Közös jövő és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta ó-bora,

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő mustkönnyeinkben úszó

tárogatószó.

(Párizs, 1940 május)

Azt hiszem, hogy Tünde is ezt a verset hallhatta Békéscsabán.

Faludy György:


OKTÓBER 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.

Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év - hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull - hány nap, hét és hónap óta! -
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.

(Az ávó pincéjében, 1950. október 6.)

Nincsenek megjegyzések: